Sok fura élményem volt, mióta kirúgtak és mióta munkát szereztem – pláne, hogy a kettő nagy szerencsémre szinte teljesen egybeesett.

Néha úgy érzem magam, mintha fény lennék az éjszakában, vagy csodabogár, netán valami szuperhős, mert régi kollégáim körében akkora döbbenetet vált ki mindig, hogy protekció nélkül, egyszerű pályázóként sikerült elhelyezkednem egy számomra igencsak megfelelő helyen a v-e-r-s-e-ny-szférában. Persze ilyenkor mindig elmondom, hogy azért ez sem ment varázsütésre, számos visszautasítás és hosszas, előrelátó és kitartó pályázgatás van mögötte.

Szóval kedves kirúgást elszenvedő / attól félő köztisztviselők, azt mondom, ne rettegjetek. Nézzetek előre, készüljetek fel! Itt az ideje regisztrálni az álláskereső portálokra és felfrissíteni az életrajzotokat. Nem árt aktívvá tenni az esetleg passzív nyelvtudásotokat, és élénkíteni a kapcsolataitokat. Érdemes rengeteget olvasni a nem csak minisztériumhoz kötődő szakmai anyagokat. Ha szükséges, kicsit újítsatok a külsőtökön, és sportolni, edzeni is járjon el rendszeresen, aki eddig nem tette, mert a megfelelő állóképesség és az általánosan jó közérzet megkönnyíti a lelkileg nehéz helyzetek elviselését. Minden nap tegyetek valamit, bármit, ami erősíti az önbizalmatokat, és lehetőleg felszabadító, számotokra kellemes szabadidős programokat tervezzetek.

Fontos, hogy tudjátok, a kirúgás nem rólatok szól. Nem ti miattatok történik, és nem az általatok elvégzett munka minősége miatt. Nem szabad okot és logikát keresni a döntések mögött. Inkább viseljétek úgy, mint az időjárási jelenségeket. Megakadályozni és pontosan megjósolni egyiket sem lehet, de készülni tudtok rá. Ne rontsátok a saját esélyeiteket és kedélyeteket azzal, hogy nem használjátok ki ezt az időszakot. Eddig az államot szolgáltátok, most tegyétek magatokért hasznossá magatokat. És ha történetesen maradtok, mindez akkor sem válik károtokra. 

Kedves olvasóim,

mivel én már elbocsátott kormánytisztviselőként nem részülhetek a közszféra életének mindennapi gyönyöreiből, örömmel veszek a pakolunk@gmail.com-ra érkező minden tájékoztatást. Persze megértem, ha nem sok levelet kapok majd, mert ha eddig féltek az emberek, akkor mostantól rettegnek. Ahogy kollégáimnak is kifejtettem már óvatosan: egyáltalán nem biztos, hogy az jár rosszul, akit kirúgnak. Pláne, hogy olyan embereket is elhajtottak, akik álmukban sem gondolták, hogy ez velük megtörténhet, akiknek többen egészen mást és sok munkát ígértek, és akikért sokan küzdöttek. Mostani bejegyzésemet kirúgott sorstársaimnak szánom - a "(majdnem) minden rosszban van valami jó" elv alapján.

Miért rossz most a közigazgatásban maradni/dolgozni? Mert a kirúgások még csak most kezdődnek. Mert a pallos sosem tűnik majd el: akit most éppen nem küldenek el, az sem felejtheti el sosem, hogy ezt bármikor megtehetik később is indoklás nélkül. Mert akit kirúgnak, az már nem számíthat olyan törvényi védelemre, ami az átmeneti - álláskeresési - állapotban segíti. Mert még azt sem tudni, aki jogorvoslatot kér, mire számítson. Mert káoszban és sokszor kezdő, kívülről jövő, rutintalan főnök vezetésével és munkatársakkal kell dolgoznia egy olyan rendszerben, amely a korábbinál sokkal keményebb hierarchiára épül. Mert számos olyan szakembert építettek le, akiknek szaktudása máris komoly hiányként jelentkezik. Mert a közigazgatás olyan tervezett átalakítások előtt áll, amelynek mértékéről és módjáról igazából senkinek semmi fogalma sincs. Mert a kormánytisztviselőket, hivatalnokokat külön kasztnak tekintik, tagjaikat a kívülállók kényszerből elviselik, de nem szeretik. Mert a központi közigazgatásban dolgozókkal kapcsolatban eddig is sokszor tévesen, ám rendszeresen felmerült a politikai kötődés kérdése, ami mostantól még meghatározóbbá, míg a szaktudásé másodlagossá válik. Mert a fizetések nem nőnek majd, sőt rengeteg helyen csökkenni fog a cafeteria. Mert a TÉR megszüntetésével a teljesítményértékelésből minden maradék objektivitás eltűnik. Mert a közigazgatásban dolgozni már nem (élet)pálya.

Minden tiszteletem, egyben részvétem a maradóknak, akik közül máris sokan tartják a kirúgottakat szerencsésnek. Talán nem véletlenül. 

Meglepő fejleményekről kell beszámolnom. Sokat hallottam már a sétáló cédulával járó tortúráról, ezért igyekeztem módszeresen hozzálátni a folyamathoz. Előzetes felkészülésemnek köszönhetően egy felesleges lépést sem tettem, és a káoszhoz képest igen flottul zajlott a dolog. Hozzáteszem: köszönhető ez az igen segítőkész, kedves és empatikus (immár ex-)kollégáknak is. Négy épületből kellett beszereznem több, mint 20(!) aláírást és igazolást a kilépéshez, és a helyzet az, hogy ez egyáltalán nem volt olyan kínos és kellemetlen folyamat, mint sokan jósolták.

Részben azért, mert olyan kollégákkal találkoztam, akikkel egyébként ritkán volt módon, másrészt meg azért, mert több hónapja tartó, módszeres állásvadászatomnak köszönhetően már van hely, ahol tárt karokkal - bár kisebb zsebekkel - várnak. A sors kifürkészhetetlen, egyik kezével pofon vág, a másikkal cirógat. Ezúton is igyekszem megnyugtatni mindenkit, hogy van élet az államigazgatáson kívül, de azért rózsaszín álmokat ne kergessen senki. Keresni kell, kitartóan, merészen, bevállalósan, és nem meglepődni, amikor a három körös válogatás után a bértárgyaláskor az ember fejéhez vágják, hogy "ez nem egy minisztérium".

Sajnos a házban - részben az Index cikke miatt - újabb sajnálatos események történtek, amelyekről csak azért nem írok részletesebben, mert nem szeretném, ha a kollégáimnak még több megaláztatást kéne elviselniük. Mindenesetre együttérzek minden ide-oda költöző  munkatársammal, és rendkívüli dolognak tartom, hogy ilyen körülmények között is képesek magas színvonalú munkára úgy, hogy közben még egy-egy mosolyra is futja tőlük.

Mindenesetre fontos, hogy ne veszítse el senki a tartását és a lelkierejét, mert ami eddig volt, az kismiska ahhoz képest, ami jön. A költségvetés a kormánytól lassan megszokott stílusban készül, és jobb, ha senki nem lepődik meg, ha januártól felgyorsulnak az elbocsátások. A mennyiség és a minőség még kérdés, de lesz még itt még nemulass. És ezúttal egyáltalán nem biztos, hogy az jár jobban, aki marad. Mert a változás szele helyett itt inkább orkánról van szó... Ami egyelőre csak (ki)söpör és pusztít.

Eljött ennek is az ideje - átvettem és aláírtam a felmentési iratot.

Megnyugtatok mindenkit: nem volt megalázó. Még csak nyomasztó sem. A postás az egyik helyettes államtitkár volt, aki kedvesen bemutatkozott, hellyel kínált minket a finom bőr ülőgarnitúráján, elmondta, mi a helyzet, és a személyügyis kollégával együtt feleltek a kérdéseinkre, amennyire csak tudtak. Immár EX-szobatársam most sem nem hagyta ki a lehetőséget, hogy kínos kérdéseket tegyen fel. Úgyhogy megpróbált választ kapni arra, miért épp ránk esett a választás, és milyen szempontok alapján született ez a döntés. Percekig forszírozta a témát, szegény h.á.t. meg annyira nem tudott semmit sem mondani, hogy szinte megsajnáltam. Klassz lehet ez a szerep: köze sincs a döntéshez, viszont neki kell közölnie a tényeket. Én meg is mondtam neki, hogy jelen helyzetben igen nagyra értékelem, hogy személyesen tette meg, amit kellett, közben a szemünkbe nézett, figyelmes volt és nem viselkedett velünk koloncként (meg még egész jól is nézett ki - bár ez ebben a helyzetben indifferens). Bizonyos szempontból megkaptam a magam Ryan Binghamjét.

Szóval túlestünk a dolgon. A kollégáim rögtön össze is hoztak nekem egy kis tort, vagy minek nevezzem. Jöttek a részvétnyilvánító/sok sikert kívánó üzenetek, a tapogatozó beszélgetések. Valahogy a mi távozásunk mintha újra előhívta volna a többiekből az akut kirúgási szorongást, pedig hirtelen és tömeges elbocsátásra továbbra sem szabad számítani. A kormány nyilvánvalóan nem akar szakszervezeti egyeztetéseket, kötelező indoklásokat, hivatalos leépítési bejelentéseket. Idén legalábbis. Hogy mi lesz jövőre, az más kérdés.

A maradók helyzete amúgy többszörösen is érdekes. Az új SZMSZ szerint több mint 170 szervezeti egységet hoztak létre a megasztériumban, és kvázi minden ötödik ember vezető lesz. Azoknak nyilván szüksége lesz adminisztrációs személyzetre, sok esetben helyettesekre. Mindezek mellett arányaiban kevésnek tűnik a szakmai munkát végző mezei beosztottak száma. Persze az egyes államtitkárságok között is nagy az eltérés. Van, ahol csak minden 9-dik, van, ahol viszont minden 3,75-dik dolgozó góré lesz. Persze ezek csak átlagok, nyilván lesz eltérés. De attól még elég megdöbbentőek a számok. Különösen annak fényében, hogy a kormány szándékai szerint az állam jónéhány feladatkört visszavesz majd az önkormányzatoktól. A csökkentett létszámú minisztériumi gárdára tehát valószínűleg még több feladat hárul majd. A helyzetet tovább nehezíti, hogy itt nem csak sima leépítésről, hanem fejcserékről is szó van. Sok tapasztalt ember helyett zöldfülűek kerülnek a rendszerbe, ami ilyen átfogó változások előtt nem túl szerencsés helyzet. Arról már nem is beszélve, hogy egyes részlegek több utcányira vannak egymástól...

Szóval bármilyen furán is hangzik, egyáltalán nem vagyok az elbocsátásom miatt letaglózva. Egyrészt csaknem öt hónapom volt felkészülni erre, másrészt az elbocsátásom pillanatában emberként bántak velem, harmadrészt meg örülök, hogy az elkövetkező felvonásokat már nem kell az első sorból tehetetlenül végignéznem.

Történt valami. Megkaptam az idézést. Egy bizonyos időpontban egy bizonyos irodában kell lennem. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez.

Egyik közvetlen kollégám azt kérdezte tőlem, milyen érzés?
Nos, ez az általában oly nagyon banális kérdés most mégis érdekesnek tűnik. Ritka ugyanis az olyan eset, mint az enyém, hiszen hónapjaim voltak, hogy felkészüljek erre a nevezetes pillanatra, saját kirúgásomra - sőt még most is van pár napom. A kérdésre itt a válasz - végülis ezért van ez a blog. Szóval ilyen érzés:

Először is furcsa volt, hogy az üzenet kézbesítője majdnem elsírta magát, miközben teljesítette nyomorult kötelességét. Nem jó ám rossz híreket vinni olyanoknak, akiket kedvelünk. Szóval első menetben őt próbáltuk megvigasztalni.

Aztán kicsi öröm is volt, mert nem egyedül kell a vágóhídra mennem, lesz társam is ebben a nehéz helyzetben - persze annak nem örülök, hogy ő is repül, de jobb ezt tandemben csinálni, ha már így alakult.

Eztán átmentem a többi kollégámhoz, akik nem kaptak behívót. Na, ott még érdekesebb volt a szituáció. Egyrészt szomorúak miattunk, másrészt meg ezek után főleg izgulnak, mi lesz ővelük. Mert ha mi repülünk, akkor ők miért nem? Vagy ha mégis, akkor mikor? Ismét elmondtam, hogy ne aggódjanak, majd jövök néha tüsszögni, röhögni, anyázni meg kávézni, azon kívül meg továbbra se keressenek semmi logikát az intézkedések mögött. A türelem valamit úgyis terem. Végül nem tudták eldönteni azt sem, mi a rosszabb: utcára kerülni vagy itt maradni a káoszban.

Folytatva a folyamatot: kezdhetem átgondolni, kit és hogyan értesítek a változásról. Igen kevéske maradék személyes holmim elszállításáról is gondoskodnom kell. Mindezt úgy, hogy érzékeny kollégáim, akik néha már úgy néznek rám, mint az ázott, elhagyott kiskutyák, minél kevesebbet vegyenek észre ebből.

Aztán meg foglalkozni kell magammal is, mert hogy ne vegye át az irányítást a "jaj, kirúgtak"-hangulat. Első gyors körben valszeg a "mozi-piálás-fizikai tevékenység" bűvös háromszöge fog segíteni, aztán meg majd lesz valahogy. Muszáj a veszteséget feldolgozni, az álláskeresést folytatni, kívül-belül kiegyensúlyozottnak lenni. Ez a helyzet nem tűr nyafogást és összeomlást. Erősnek, magabiztosnak és kedélyesnek kell lennem, ami azért korántsem olyan egyszerű. Ez a dolog ugyanis megvisel, akárhogy is próbálom ellazázni. 8 és fél év mindenben számít. Kitörölhetetlen, és nyomot is hagy az emberben. Ez a pár hónap lenullázódás arra volt jó, hogy a kötelékeket kicsit meglazítsam, és ne fájjon annyira itt hagyni ezt a területet. Kicsit olyan ez így, mintha a dohányzásról nem egyik pillanatról a másikra szokna le az ember, hanem fokozatosan, így az elvonási tünetek is enyhébbek. Legalábbis ebben reménykedem.

Most ennyi. Hamarosan újra jelentkezem. Addig is ajánlom olvasásra minden megasztériumi munkatársnak az alábbi tanulságos cikket.

Folyt. köv. (még...)

Hosszú hetek tespedt nyugalma után a héten több kollégám kapott pánikrohamot, ami valószínűleg annak tudható be, hogy elértük az újabb határkövet: az önkormányzati választások időpontját. Hétfőtől minden más lesz ebben az országban. Nem kell jól képzett politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy ezt megjósoljuk. A "minden másba" a kollégáim pedig azt is beleértik, hogy most indul majd meg igazán a leépítési hadművelet, mert amit eddig láttunk, az kismiska volt. Ennek előjele lehet, hogy a minap egy komplett főosztályt rúgtak ki azonnali hatállyal - köztük nem egy olyan szakembert, aki már több mint 10 éve volt a házban. Az események tehát várhatóan felgyorsulnak, hiszen a kirúgandó kormányzati munkatársak mögé nyilvánvalóan felsorakoznak az önkormányzatiak is, szóval lesz haddelhadd. Én azonban kicsit másképp fogom fel a dolgot, és azt mondom, hogy itten aztán nem lehet és kár is a jövőn tépelődni, meg hát Yoda is megmondta: "A jövő van mindig mozgásban".

Nézzük a tényeket: a mi volt tárcánktól mindezidáig 3 főov-t küldtek el (egyet a saját kikönyörgésére!), illetve most 11 embert. Ebből három főt valójában csak átraktak egy másik minisztériumba. Ugyanakkor rengeteg ember felett lebegtetik a pallost, folyamatosan éreztetve velük, hogy meg vannak számlálva a napjaik. És ott vagyunk jónéhányan, akiket mintha direkt elfelejtettek volna.

Nekem még sosem volt ilyen munkahelyem, mint az utóbbi NÉGY(!) hónapban. NÉGY(!) hónapja fizetnek ugyanis azért, hogy NE csináljak semmit. Ha nem velem történne, nem hinném el. Közben az utódaim olyan kérdéseire kell válaszolnom, hogyan kell pl. rejtett címlistára kiküldeni egy e-mailt. Áááááááh! Folyamatosan kapom kintről és bentről is a részvétnyilvánító megjegyzéseket és a panaszokat, hogy milyen dilettánsok kerültek a helyemre, és mindenki mennyire sajnálja, hogy engem csak malmozni hagynak a házban. Senki sem érti, miért nem küldenek már el, ha már ilyen látványosan mellőznek. Szóval én ezt egy igen különleges élethelyzetnek fogom fel. Egyrészt megélhetem azt, hogy kollégák tömkelegétől kapok nem várt szakmai elismerést, másrészt meg fizetésért szórakozhatok kedvemre a minisztériumban. Tegnap pl. elolvastam minden hírt, jól bereggeliztem, aztán kicsit játszottam, majd aludtam egy órácskát, beszélgettem jókat, majd jött az ebéd újságolvasással, délután meg közösen megnéztünk egy filmet. És ezért fizetést kapok! Őrület, nem?

Néhány közvetlen kollégám még pedálózott egy darabig, de mostanra ők is belátták, hogy ránk nem számítanak - talán ezért is volt az elkeseredés. Másokat meg halálra dolgoztatnak, de fogalmuk sincs, mi a célja a feladatnak, amit el kell végezniük. Sőt olyan eset is volt már, hogy megkértek egy komplett részleget egy régebbi törvény átdolgozására azzal az instrukcióval, hogy a változtatás jól kommunikálható legyen, de mégse legyen látványos. Na, ez aztán a kihívás.

Persze SZMSZ még továbbra sincs, ellenben új vezetők és részlegek híján van káosz és kupleráj. Közben a minisztérium központjába sorra szipkázzák el a munkatársakat, így mire az államtitkárságok felállhatnának az új SZMSZ szerinti struktúrában, már jóformán egy régi, rutinos kolléga (jogász, pénzügyes, közbeszerzési vagy igazgatási szakértő, stb.) sem marad, aki az alapvető működéshez szükséges szakmunkát elvégezhetné. Pedig ebben az ordenáré nagy minisztériumban pont harcedzett szakértőkre lenne szükség, mert ember legyen a talpán, aki itt, ebben a hierarchialabirintusban végigvisz egy törvénymódosítást.

Közben már azt is hallottunk, hogy körlevéli utasításra havonta csak 29 embert küldhetnek el az egész tárcától, nehogy átlépjék a csoportos leépítésnek számító 30 fős határt, mert azt ugyebár jelenteni kéne a munkaügyi központnak. Így azért elég sokáig tart majd megszabadulni pár száz embertől. Arról már nem is beszélve, hogy állítólag sokkal nagyobb baj, hogy a kirúgandókat nem tudják kifizetni. Hiába az új törvény a max. két hónapos felmondási idővel meg a két millás végkielégítési plafonnal, még így sem tudják kipengetni. Inkább fizetnek embereket azért, hogy ne dolgozzanak. Ez aztán a szociális foglalkoztatás. Mint a kommunizmusban. Tízen annyi munkára, amit kettő vígan elvégezhetne. Gratulálok a közigazgatás átalakításához, a kormányzati karrierexpóhoz, a takarékos államigazgatáshoz. Köszönjük, Emese.

Először is közölnöm kell, hogy a mostani bejegyzést az öreg szembeszomszéddal együtt elfogyasztott ágyas szilvapálinkák egész sora után írom. Mindez a mai nap után különösen jól jött, mert mostanában folyamatosan érnek a nyomasztó munkahelyi élmények.

Először is hétfőn megkaptam a kormánytisztviselői ki/átnevezésemről szóló papírt. Mindez csupán puszta formalitás volt, és még örülhettem, hogy nem egy vastag borítékban jött (együtt a felmondási levéllel), hanem a szokásos fizetési értesítőhöz gémkapcsozva. Benne leírták, hogy sem a besorolásom, sem más nem változik, szóval igazából csak annyit jelent, hogy mostantól tudomásul vettem, hogy bármikor felmondhatnak nekem. Persze a kifejezés mögött álló sajátos eszmeiséget még hosszasan lehetne ragozni...

Aztán jöttek az újabb infók, hogy olyan területek vezetőit faggatják a velünk kapcsolatos szándékukról, akikhez korábban sem volt, és most sincs semmi közünk, ergó továbbra sincs senkinek semmi gőze arról, kihez tartozunk, kik vagyunk, mit kéne velünk kezdeni. Az egyik kabinetfőnök (mert ebből is aztán annyi lett, hogy húúúú), azt mondta, hogy "hét-tíz napon belül már történni fog valami". Hát jó, csak tényleg már.

Tegnap bejött hozzánk egy csávó az egyik nővel, akit már a korábban általunk végzett melóra vettek fel, hogy felmérjék, mégis kik ülnek a szobáinkban, és mivel is fogalkoznak. Vicces volt, mert pár napja tőlük jött már hozzánk ebből a célból valaki. De most mégis más volt a helyzet, mert kiderült, hogy őket bizonyos szempontból velünk egy helyre sorolják, és semmiképpen nem oda, ahová tartoznak, így a központban meg is kapták a fejmosást, hogy minek rinyálnaka rengeteg meló miatt, mikor tök sokan vannak. Szegény nőci nagyon meglepődött, mikor elmagyaráztam neki, hogyan lehetséges mindez, pár perc múlva meg már vörösödött a feje. Nyilván szar lehet neki bizonygatni, hogy igazából csak hárman vannak (újak) és nem nyolcan (a régiekkel együtt), ahogy az adminisztráció írja. A pasi meg arról faggatott naivan, hová helyeznek át minket, mi lesz velünk? Mondtam neki, hogy három hónapja senki nem szól hozzánk, feladatot ha kérünk sem kapunk, néha ugyan jól jön tőlünk a segítség, de amúgy csend és hullaszag. Itt ülnek három hónapja és várnak? - kérdezte. Igen - mondtam, mert tudtam jobbat, és ez is az igazság.

Mi történt még? Ja, hát a kedvencem. A kettes számú utódomnak kellett olyan szakmai dolgokat elmagyaráznom, amit szakirányú képzésekben az alapvetések között tanítanak. Ez egy értelmes ember, így hát nem gondolhattam másra, minthogy sem ilyen végzettséggel nem rendelkezik, sem a szakmában nem ténykedett még öt percet sem. Azért ez szép. Megfelelő embert a megfelelő feladatra. De hát van idő, majd beletanul, mint belvárosi ember a kapálásba.

De ma is több keserédes élmény ért. Egy régi, jó kollégát megkértem egy igen egyszerű, neki semmibe sem kerülő, sőt inkább elismerést jelentő szívességre, mire azzal hajtott el engem, hogy jaj, még beszéljünk erről, mert hát a minisztériumból is lesznek az eseményen, és ha a diákjaimmal megyek oda tanulási céllal, jaj, ki tudja, hogy mit szólnak, meg hát ez amúgy is egy olyan rendezvény, ami nyilvános ugyan, de mégis zártkörű. Aha, világos.

És szintén ma bonyolítottam több olyan beszélgetést, amelyben a hívók döbbenetüket fejezték ki, hogy egyrészt még itt vagyok, másrészt meg hogy fogalmam sincs, mi lesz, harmadrészt, mert senki más sem mond nekem/nekünk semmit immár több mint három hónapja. Volt aki javasolta, hol próbálkozzam, mert egyes részlegeken durva emberhiány van, és szükség volna megfelelő nyelvtudással bíró, kellően tapasztalt és kvalifikált ktv-kre, de csak óvatosan, nehogy kiderüljön, kitől tudom a dolgot.

Kezdek kiakadni. Sok ez azért a nirvánából, a senki földjéből. Nem várom, hogy kirúgjanak, ugyanakkor azt is érzem, hogy ilyen légkörben a régi munkakörömben képtelen lennék dolgozni, de nem is akarják. Szeretnék újra hasznos lenni és tevékeny, szolgálni a közt, de senki nem tesz értem/értünk egy lépést sem, akihez meg én fordulok, az lesüti a szemét. Sosem voltam még persona non grata. Nem szolgáltam rá erre. Tettem a dolgom négy kormány alatt, nem is akárhogy. Nem politizáltam, csak a munkámat végeztem.

Most már úgy látszik, tényleg végeztem.

Ma több dolog is történt, ami az elmúlt időszakot tekintve szinte már-már sokkoló élménydömpingnek számít.

Először is megtudtam, hogy egy körlevél szerint már nem lehet több új embert felvenni, illetve csak akkor, ha valakinek a helyére megy. Ha kirúgatnak valakit, akkor jöhet a saját jelölt. Jó sokáig vártak ezzel, mert a mi tárcánknál állítólag máris csaknem 400 fővel dolgoznak többen, mint ami a közigállamtitkár által megadott kívánatos létszám lenne... Lesz itt még haddelhadd.

Ehhez az infóhoz képest némileg meglepődtem, mikor az utódom egy újabb utódomat mutatta ma be nekem, kérve, hogy neki is adjak át minden hasznos infót, ahogy három hónapja vele is megtettem. Most ez lehetne hülye érzés is, én viszont nagyon büszke vagyok, mivel ezek szerint az én munkám olyan sok és fontos (volt), hogy az új kormányzatnak rögtön két emberre van szüksége, hogy el tudja végeztetni.

A harmadik érdekes dolog az volt, hogy egy másik új kolléga egy régi kíséretében eljött feltérképezni a szobáinkat, hol hány ajtó és milyen bútor van, illetve mik az eltérések az intraneten látható alaprajzokhoz képest. Mi rezzenéstelen arccal, ám egy ingatlanügynökhöz méltóan magyaráztuk a szobák adottságait, előnyeit, hátrányait, szemmel láthatóan nagy érdeklődést kiváltva az újoncból, aki nyilvánvalóan saját magának is kinézte már itt a helyet.

Hát ez van. Mindez nem zavar, elfogadom, mint a hülye időjárást, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerű állampolgárként azonban igenis felháborítónak tartom, hogy köz pardon kormánytisztviselők sokaságát nem dolgoztatják, csak fizetik. Hogy például helyettem máris két új embert vettek fel, miközben takarékosságról és racionalizálásról papolnak. Hogy egy egész minisztériumi gárda kénytelen hónapok úgy dolgozni, hogy az egyes (fő)osztályok régi vezetői már nem, az egyelőre ki nem nevezhető újak meg még nem írhatnak alá szinte semmit, és a kvázi interregnum miatt fontos ügyek állnak elintézetlenül. Hogy a töketlenkedés miatt vannak régi és új emberek, akik hónapokig nem kaptak fizetést a valóban elvégzett munkájukért.

Lehet, hogy itt forradalom zajlik, de mint minden ilyen esemény, ez sem mentes a káosztól. A dologban az a legzavaróbb, hogy pártunk és kormányunk nem hirtelen és váratlanul szerezte meg a hatalmat, hanem több évük volt arra, hogy a biztos támogatottság tudatában minderre felkészüljenek. Nem volt elég. Kivéletelesen igaza van a maszopnak: a Fidesz semmit sem tanult, és semmit sem felejtett.

Új hét, új - immár nemzeti - tanév, új közighivatalok, új vezetők, új tervek, micsoda pörgés, micsoda forradalom. Annyi minden történik. Máshol. Mert nálunk aztán semmi.

Szinte már sztoikus nyugalommal járok be az irodába (munkahelynek épp nem nevezném), és teszem a nagy semmit, tudván, hogy ha eddig nem adtak feladatot, valószínűleg ezután sem fognak. Csak azt a kollégámat sajnálom, aki az újakkal van egy szobában, mert ők ugyan fuldokolnak az akták alatt, mégsem kérnek és nem is fogadnak el tőlünk segítséget -  így aztán a köztük ücsörgő régi motoros még tőlünk is jobban szenved a semmittevéstől. Ma már azon ötleteltünk, miként lehetne felgyorsítani a cél, értelem és hasznos ténykedés nélkül igen lassan cammogó időt a munkahelyünkön - szerencsére ezzel is elment egy óra...

A folyosón hallottam, hogy elkezdték összeírni, ki hány éves, és mennyi szabadsága van. Ez már akár utalhatna valamire, bár viccesnek tartom, hogy most kezdik el összegezni az ilyen jellegű adatokat. Szegény személyzetisek kezdenek az őrület határára kerülni, mert össze-vissza kapják az utasításokat, most rögtön, de azonnal kell önhibájukon kívül hetek óta húzódó ügyekre valahogy pontot tenniük. A minap az a sokat próbált, ám egyre gyűröttebb háreres is kifakadt, hogy még sosem kellett ilyen káoszban dolgoznia, a picsába is, majd hosszasan kért elnézést a durva káromkodás(sic!) miatt, és pironkodva ismerte be, hogy mostanában egyre többször jön ki belőle, hogy picsa, picsa, picsa.

Egyik kollégám még a múlt héten elkapott egy új vezetőt, akinek elvileg igen sok köze van lenne hozzánk, ugyan mondja már meg, velünk mégis mit terveznek. Az illető közölte, hogy nem ő az illetékes, hanem más. A megnevezett illető meg az mondta, hogy neki nincs információja, és különben is, az előzőleg megkérdezett vezetőhöz tartozunk. Egyértelmű, hogy mi már csak felesleges és zavaró tényezők vagyunk, senki sem vállal minket. Mi vagyunk az ismeretlen tartalmú befőtt a legfelső polcon, amiről mindenki tudja, hogy ott van, de mivel túl bonyolult megnézni, mi is van az üvegben, inkább hagyják, hadd egye ott a fene, majd valaki más elintézi. Persze arról sincs elképzelés, mégis ki legyen az a valaki. De hát mit vár az ember egy olyan minisztériumtól, ahol három hónap is kevés volt ahhoz, hogy egy nagyjából használható SZMSZ-t összehozzanak. Nagy tárca ez kérem, nem megy az ilyesmi máról holnapra. Türelem, türelem. Addig meg elvagyunk, mint a befőtt. Úgy látszik, elég nagy az állam kamrája nekünk, kihasználatlan régieknek is.

Sokunk számára ez a hét is kellemetlen semmittevéssel telt el, de úgy tűnik, ez senkit sem érdekel ennél a tárcánál. Egyszerűen föl nem foghatom, hogy fordulhat elő ilyesmi ezekben a „forradalmi” időkben – de nyilván olyan kis pont vagyok, olyan kicsike láncszem a nagy gépezetben, hogy esélyem sincs megérteni, átlátni azt, mi a jó abban, hogy  köztisztviselők, pardon kormánytisztviselők tucatjait fizetik, és cserébe nem dolgoztatják.

Máshol a kirúgandókat elküldték kényszerszabadságra vagy legalább közölték velük, hogy hamarosan leépítik őket. Egyértelműek voltak. Nálunk viszont ilyesmi nem történt, így hát bizarr passzivitásban telnek a dologtalan hétköznapok.

Korábban a szakszervezetnek azt mondták az „egyeztetéseken”, hogy nincsenek listák az elküldendő munkatársakról, és ahogy (nem) mennek a dolgok, kezdem is elhinni. Ennyi ideig azért nem tarthat ez. Lám, a volt MEH-ben pillanatok alatt kipakolták a fölösnek ítélt embereket. Máshol az ideiglenes SZMSZ alapján hoztak létre új osztályokat, amiből részben már nyilvánvaló, kikre nem lesz szükség. Nálunk semmi ehhez hasonló nincs, tehát tényleg elképzelhető, hogy még azt sem bírták felmérni, kiket akarnak megtartani. (Olyannyira nem, hogy a minap el akartak távolítani egy igen régi kollégát, aki időközben az egyik új góré titkárságvezetője lett – úgy látszik ez elkerülte a személyi ügyekkel foglalkozók figyelmét. Volt is egy kis döbbenet.)

Azt is mondták még a szakszervezetnek, hogy a személyi döntéseket az államtitkárok hozzák majd meg, mégpedig a végzett munka színvonala, minősége alapján. Hohó!!! Itt a trükk! Mert hát hogy fogják az én munkám színvonalát megítélni, ha egyszer SEMMILYEN feladatot nem adnak, nem keresnek, nem ismernek, ha semmi módon nem bizonyíthatok??? Majd ha rám kerül a sor, az államtitkár megkérdi, és ez az ember mit csinált eddig?, hát mi nem láttunk tőle semmit, motyogják majd, akkor meg mit keres itt?, kérdezi az államtitkár jogosan, a többiek meg a vállukat vonogatják, mert igazából azt sem tudják, ki a túró vagyok. Csak egy újabb kihúzandó név leszek. Hasta la vista, baby.

Persze azért valami értelme mégiscsak van, hogy még nem rúgtak ki: folyamatos ügyfélszolgálatot látok el – méghozzá a háttérintézményeink és egyéb külsősök felé. Ugyanis sokan kérnek tőlem segítséget, mert fogalmuk sincs, kik ülnek most az adott székekben, kiktől várhatnak válaszokat a kérdéseikre, és egyáltalán hogyan lehet most az ügyeiket elintézni. Igyekszem mindenkit megfelelően eligazítani, praktikus információkkal és tanácsokkal ellátni. Attól, hogy az újak nem dolgoztatnak, még dafke is hasznos vagyok. Még közszolga vagyok. Mert akik ismernek, bíznak bennem és a tudásomban. És ez is valami.

Nem tűntem el, csak kicsit akadályoztatva voltam. Ez a kis szünet némi reménnyel töltött el, hátha történik közben valami. És.... nem. NEM! Semmi.

Azért ez már kezd kissé vicces lenni. Eleinte ugyebár izgatottak, majd rémültek és dermedtek voltunk, mostanra azonban már hozzászoktunk ehhez az állapothoz, sőt, kedélyes beszélgetéseket folytatunk arról, ki mit (nem) csinál a minisztériumban.

Ugyanis állítólag vannak, akik rengeteget dolgoznak, de mi ebből semmit sem látunk, semmit sem tudunk. Nyilván megvan ennek is az oka - aki információval rendelkezik vagy legalább feladatokat kap, az valószínűleg maradhat. A többiekre, ránk kár energiát pazarolni.

Nem meglepő tehát, hogy mostanában a legtöbbször megvitatott téma bent az, kinek mivel telik az ideje. Az ember nem is gondolná, milyen rohadt nehéz cél, értelem és dolog nélkül eltölteni a munkahelyen nyolc órát. Nem szólnak hozzánk, nem kérdeznek, nem mondanak semmit. E-mailek nem jönnek, a telefon nem csörög. A múlt héten például kétszer szólalt meg a telefonom, de mindkét hívás téves volt. Az outlookom csak azért nem "rozsdásodik", mert néha érkezik rá valami spam meg olykor egy-egy intranetes körlevél. Aktát nem is tudom, mikor láttam utoljára. Ugyanakkor meg könyvet olvasni, tanulni vagy egyéb hasznosnak tűnő, ám privát tevékenységet folytatni meg fura lenne, mert hát ez mégiscsak egy munkahely, vagy mi. Szóval csak úgy ott vagyunk és geccsölünk.

Tulajdonképpen megvalósítjuk a külvilág által rólunk élő sztereotípiát: nem csinálunk semmit, csak kapjuk a fizetést. Kitartottak vagyunk. Ebben az a legkínosabb, hogy emiatt lassan már többe kerülünk az államnak, mintha a kormányváltás heteiben kirúgtak volna a régi feltételekkel. Ezzel szemben tőlünk még csak pár vezetőt küldtek el.

Persze állítólag megvannak már az elbocsátási listák, csak a szabadságolások miatt hiányzik még az értesítőkről az aláírás és a pecsét. Szóval jövő héten már akár történhet is valami.

Mindenesetre hálás vagyok az új kormányzatnak, amely lehetővé tette számomra, hogy olyasmit tegyek, amire éveken át nem volt időm. Hogy végre kipihenjem magam, rendezzem az irataimat, a gépemen levő anyagokat, szortírozzam a leveleimet, és végre minden hírt és cikket elolvassak, ami kicsit is érdekel. S hogy mindezért még meg is fizetnek, az már csak külön bónusz.

Új hét, új izgalmak. Nagy lépésekre egyelőre nem lehet számítani, ráadásul a kormány augusztus 2-24. között igazgatási szünetet rendelt el - ami tovább lassíthat minden ügymenetet, így a kirúgásokét is. Azért mindig vannak "előremutató" - vagy inkább ajtót mutató - apróságok.

Pénteken például szép csendben örök nyugalomra helyezték a sokat vitatott és sokak által utált TÉR-t, pedig annak megvolt az az előnye, hogy minden ktv-re vonatkozott, nem csak a kiváltságosokra. Aki lassú/kekec/lusta/béna volt, kanyit sem kapott, aki meg átlagon felül adott bele mindent, azt díjazták. Mindenki munkáját kellett értékelni - és ha ez nem is volt feltétlenül objektív, mégicsak figyelték bizonyos szempontok alapján az ember teljesítményét, és azoknak is volt esélye kitűnni a szürkeségből, akik nem voltak bizalmasok vagy nyalósok. Biztosan megtalálják majd a módját, hogy a jövőben is jutalmazzák, akit arra méltónak gondolnak, másrészt viszont erre az értékelési rendszerre tényleg nem lesz szükség, hiszen az új jogszabályok szerint az lesz az elismerés, hogy megmarad a jól teljesítők munkaviszonya, aki pedig lassú/kekec/lusta/béna lesz, elvileg szó nélkül ki kell rúgni, akárki fia, borja. Eddig jutalmazhatták, aki kiválóan dolgozott, mostantól meg büntethetik, aki nem. Mindkettő mögött van ráció, csak az üzenet más. Az egyiknél a szakmai és anyagi elismerés lehetősége motivál a jobb teljesítményre, a másiknál meg a munkahely esetleges elvesztése.

Ami még érdekes lehet, hogy a múlt héten a nyugdíjasoknak megüzenték (ismét csak szóban), hogy készülhetnek az igazi nyugdíjas életre. Amivel amúgy mélységesen egyetértek. Kidolgozták magukat, itt az ideje a jól megérdemelt pihenésnek, adják át szépen a helyüket a következő generációnak. Furcsa, hogy ez itt mégsem olyan nyilvánvaló. Noha ezt a létszámcsökkentési trükköt már a korábbi nagy leépítéseknél is sikerrel alkalmazták, valahogy mindig elég szép számban maradnak olyanok, akik nyugdíjasként tovább pörögnek a közigazgatásban, mert nélkülük leállna a gépezet, mert mi, fiatalabbak nem tudjuk (megtanulni) azt, amit ők tudnak. Jó, biztos megvannak az érzelmi és racionális okai is annak, ha valaki nem akar még visszavonulni, sőt olyanról is tudok, hogy valakit nem hagytak.

Mindez azonban mostantól szintén lényegtelen, mert pártunk és kormányunk mást akar - vagy legalábbis másokkal. Meglehet, hogy valaki újfent kiszámolta, hogy olcsóbb az államnak egy nyugdíjas nyugdíjas, mint egy közszolga nyugdíjas. Persze a legfőbb ok nyilván az, hogy a nyugdíjasoktól könnyű megszabadulni. Ők nem fognak rinyálni, nem fordulnak a szakszervezethez, nem lesznek munkanélküliek, nem indítanak munkaügyi pert, nem kerülnek komolyabb egzisztenicális válságba, nem kell miattuk magyarázkodni, hiszen igazából nem is számítanak kirúgottnak. Az adófizetőknek is elfogadhatóbb, ha nem a nyugdíjasok bérét, hanem az árát fizetik.

Nyilvánvalóan jobb lenne, ha segélyek helyett (nyug)díjakat finanszíroznának az államkasszából - de hát ez a közszféra esetén csak a pénz tologatása egyik zsebből a másikba. Csak az nem mindegy, hogyan döntik el, kinek a nadrágján van az a zseb.

Noha még mindig nem kaptam erről semmi értesítést vagy aláírandó dokumentációt, kedd óta elvileg kormánytisztviselő vagyok. Azt hittem, majd felizgat ez a változás, de sajnos nem. Merthogy továbbra sem történik velünk SEMMI. Továbbra sem kapunk feladatot, továbbra sem szól hozzánk senki. Igazából azt sem tudjuk, ki a főnökünk, vagy hogy egyáltalán részlegünk létezik-e még. Nincs még új SZMSZ sem, ami nyilvánvalóbbá tenné a helyzetünket. És mint tegnap kiderült, néhány hétig nem is lesz.

Tehát még néhány hétig nem alakulnak meg az új osztályok, nem neveződnek ki új középvezetők. Sőt, a héten elvették a főosztályvezetők aláírási jogát - persze csak szóban -, szóval már nincs "régi" szakember, aki bármit is aláírhatna. El nem tudom képzelni, hogy működhet így egy minisztérium. Úgy látszik, az a lényeg, hogy a régieket elszigeteljék minden infótól, a napi problémák nem számítanak. Előfordult pl., hogy szakbizottságokba egyszerű referenseket küldtek el képviselni a tárcát. Ez aztán a felelősségvállalás.

Bár tudnék többet írni, de azon túl, hogy sírva röhögünk a változásokon, nem történik semmi érdemleges.

(Örömmel várjuk a pakolunk@gmail.com címre más központi közigazgatási intézményekből az anonim beszámolókat, hátha ott van valami eksön.)

Utolsó napomat töltöm köztisztviselőként. Úgy döntöttem, megünneplem. Egybekötöttem a köztisztviselői munkaszüneti nappal és kicsit kivontam magam a forgalomból - hamarosan úgyis megteszik ezt velem mások. Úgy gondoltam, jár nekem az érzés, hogy igazi szabadságon vagyok: szabad akaratomból, az elvégzett munkám jogán, a Munka Törvénykönyve és az eddig érvényes Köztisztviselői Törvény alapján. Ki tudja meddig tehetem ezt még meg? Meg aztán így a magam szerény eszközeivel könnyítek a gyenge (csontváz)lábakon álló költségvetésen is, hiszen még olcsóbb lesz kirúgni, ha szépen önszántamból fogyasztom temérdek szabadságomat. Úgyhogy most mindezek s a magam örömére felhörpintek egy stampedli pálinkát a közszolgák egészségére - hmmm, na ez jólesett.

Persze azért folyamatosan követem a benti történéseket - vagyishogy követném, ha lennének. Ugyanis a nyári őrület ellenére a teljes részlegem hibernált állapotban van: nem nagyon szólnak hozzánk, feladatot alig-alig kapunk, ami inkább annak a jele, hogy később sem kívánnak minket feléleszteni, sőt. Nyomasztó látni, hogy mások, akik nyilvánvalóan maradhatnak, lihegő vagy mélyre tolt nyelvvel görcsösen igyekeznek megfelelni az igen sajátos, új játékszabályoknak, miközben mi, akiket már kiültettek a kispadra, hiába várjuk, hogy bármit is bizonyíthassunk. De hát én meg már úgy vagyok ezzel, mint Ernő bácsi, aki szerint "egyszer majdnem úgy volt, hogy nem lesz sehogy, aztán mégis lett valahogy".

Egy dolgot azonban mindenképp nagyon vártam: tájékoztatást. De nálunk ez valahogy továbbra is hiányzik. Tudom, hogy több közig intézményben ezen már rég túlestek, de nálunk, a gigasztériumban ott van egy rahedli last minute ktv, akik nem tudják, mi vár rájuk holnaptól. Oké, hogy kormánytisztviselők lesznek, de valaki elmondaná, hogy ez konkrétan mi a túrót jelent? Egy kumma nulla információt sem kaptunk arról, hogy mégis, mi is ez. Azt is csak innen-onnan tudjuk, hogy mikortól vagyunk mások, mint eddig. De erről  - a kacifántos-tekervényes törvényi szövegen kívül  - senki sem látott semmilyen hivatalos iratot, intranetes körlevelet, faliújságos hirdetményt (bár azt hamarosan úgyis elfoglalja a Nagy Vezér Nagy Beszéde). Egy olyan helyen, ahol az is izgalmas hír, mi lesz az aznapi menü a menzán, sejthetnék, hogy minden dolgozót izgatnak a jövőbeni lehetőségei, kötelezettségei és (maradék) jogai. Kapunk infót az újfajta iratmintákról meg az utalványozási szabályozásról, de arról bezzeg nem, mi teszi a kormánytisztviselőt. Pl. mostantól már nem a közt, hanem csak a kormányt kell szolgálniuk? Felejtsék el a szakmaiságot és magukban egyesítve a három majmot hajtsanak végre minden politikai elképzelést? Avagy a mendemondák szerint a nem is olyan távoli jövőre időzített minisztercserék, kormányátalakítás(ok) a kormánytisztviselői kar átalakítását is jelentik majd? Sőt ha majd egyszer..., netán..., véletlenül - ó, uram, bocsásd meg szavaim - új kormány lesz, akkor annak is a tisztviselői lesznek?

Rossz belegondolni, rossz átélni. Mindenesetre ez a régi reflexeket előhívó új korszak igen tanulságos. Aki meg nem tud vagy nem akar emlékezni, annak ajánlom pl. a HDKE állandó kiállításának első termeit vagy a Kis Magyar Pornográfiát, ami engem most perverz módon szórakoztat. Ebből idézek most egy anekdotát reflektálva kedves exkollégám és blogtársam előző bejegyzéseire:

Csak az van, ami lehet

Egy izgalmas kávéülés alkalmával a demokratikus önellenőrzés egyik szószólója kíméletlen hangon támadta saját magát a belügyi szervek túlkapásai miatt, miközben szemére lobbantotta, hogy meg nem felelő képzettséggel bíró egyéneket alkalmaz a kebelében.

Erre Rákosi csak annyit jegyzett meg, ezekre az állásokra ezért a fizetésért püspököket nem kaphatunk. Mire az interpelláló elvtárs elmosolyodván, a további tüzelést beszüntette.

 PS: A hír szent, a vélemény szabad - mert amíg a Föld kerek, mindig lesznek bloggerek!!! :)

Miután ma megtudtuk, hogy egy vicces blog álhírére megrendült telefonokkal reagáltak honpolgárok tömegei, és emiatt el is kellett tüntetni az internetről (muhaha) az inkriminált bejegyzést, a nap még nem zárult le, tartogatott újabb huncutságot.

Miután kiröhögtem magam a nap viccén (attól tartok, ez még nem a hónap vicce), elgondolkodtam azon, hogyan fordulhatott elő ilyen blama. Sok év tapasztalata alapján mondhatom, tudom, hogy van olyan, amikor a sajtósok kristálytisztán látják, mekkora hülyeségbe szalad bele a főnökük, de minél inkább le akarják beszélni, annál jobban ragaszkodik a hülyeséghez. Nem tudom, hogy ez így történt-e, de valaki nagyon hülye volt, és ezt még írásba is adta. Ha az államtitkár nincs tisztában a sajtó működésével, a blogok természetével, akkor még csak-csak azt mondom, hogy jól van, elvégre nem azzal foglalkozik, de hogy egy sajtós a nevét adja ehhez, az már több mint gáz. Elvégre az ő neve szerepel ama remekmű alatt, amiben nem tudja leírni a saját főnökének és a minisztériumának a nevét, többször sem. Ha ez valami jelzés akart lenni, hogy ő ugyan kénytelen most ezt megtenni, de nem ért egyet vele, és mintegy szabotázsként elírja a kulcsszavakat, akkor elismerésem, igazán ravaszul megvezetett minket. Viszont ha meggyőződésből írta, akkor meg munkaköri kötelessége lett volna egyrészt utánanéznie, hogy mi is az a hírcsárda, honnan lehet megtudni egy internetes oldalról, hogy az micsoda, valamint minimum kétszer átnéznie a nyelvhelyességet, ha már elsőre nem megy.

Na, elfogadták "végre". Természetesen pont úgy, ahogy a kormány gondolta, a madár hiába verdesett. De hát tudtuk is, hogy ez lesz. A kétharmad az kétharmad.

Persze sokan vannak, akik egyszerűen nem hiszik el ezt az egészet, mondván Európában nem létezhet olyan, hogy valakit indoklás nélkül bocsájthatnak el. Kérdés, hogy meddig leszünk mi még Európa. Csak csendben megjegyzem, hogy nem ez az első olyan időszak, amikor a magyar honpolgárok egyszerűen nem hiszik el, hogy "ilyesmi megtörténhet". Csak néznek döbbenten, hogy hát ez biztos valami félreértés, rossz pletyka, hangulatkeltés, stb. A szemek meresztése helyett jobb lenne látni és nemcsak nézni. Lesz itt még sok kacifánt, és eljön majd az ideje az ébredésnek.

Addig is zajlik bent az élet. Tájékoztatás hiányában egyre többen pánikolnak, sokan ellentmondásos utasítások közepette próbálják elvégezni a munkájukat, mások félhivatalos infókat gyűjtenek és terjesztenek az átszervezésekről, van, aki egykedvűen tojik az egészre, és van, aki az új lehetőségeket látja a változásban. Aki feladot kap, reménykedik. Akit kényszerszabira küldtek vagy parkolópályára tettek, mint engem is, az már csak vár. Várja az elbocsájtó szép üzenetet. Az újak meg azt várják, mikor veszik már fel őket a hamarosan felszabaduló helyekre, hogy végre fizetést is kapjanak a munkájukért, amit a kormányváltás óta ingyen végeznek. Érdekes időszak ez, akárhogy is nézzük. Kint is vagyunk, bent is vagyunk, jaj de...

Némileg meglepett a hír, hogy a közszféra totális átátalakítása közben közszolgálati egyetem alapítását tervezik. Szóval csökkentik a közigben dolgozók létszámát, fizetését és juttatásait, ugyanakkor bevezetik a közigazgatási (fő)tanácsadói címet, meg azt is, hogy a miniszteri kabinethez tartozó politikai főtanácsadó, politikai tanácsadó - a kormánytisztviselői jogviszonyban eltöltött idejére tekintet nélkül - vezető-főtanácsos vagy főtanácsos besorolást kap, és lesz szép, új egyetem is, hogy aki ezen után még életpályát lát a közszolgálatban, az megfelelő képzést kaphasson.

Sokan vélekednek úgy az elmúlt hetek történései alapján, hogy a Fidesznek nincs is programja, és azt sem tudja, mit csinál, és ahhoz képest, hogy mióta készülnek a tuti biztos kormányzásra, nagyon lassan indulnak be, és két hatásvadász bejelentés között csak totyorásznak összevissza, mint Yoda a kunyhójában.

Óvatosan jelzem, hogy igenis vannak itt elgondolások, csak apránként adagolják őket. Trükkösen terelik a hírekkel a figyelmet. Ügyesen elaltatnak minket. És mindeközben ők mernek nagyot álmodni.

Akár örülhetnénk is, hogy szembefordult az őt megválasztó Fidesszel Sólyom László, mivel nem írta alá a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvényt. Törvényvisszaküldésben legjártasabb államfőnk ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a munkáltatók a kormánytisztviselőket indokolás nélkül menthetnék fel a jövőben, ezért visszapasszolta megfontolásra a törvényt az Országgyűlésnek.

Azt hinné az ember, hogy kilépni egy munkahelyről egyszerű, mint aktát gyártani, de nem: mire végzel, minimum egy közigazgatási reformnyi tudással vagy gazdagabb.

"Everybody be cool. You be cool." - talán ez a klasszikus is lehetne a mottónk, de nem megy, mindenki csak kapkodja a fejét.

Jönnek a hírek dögivel: "Orbánék lefejezték a köztisztviselőket", "Tizedelés a közszférában", "Indoklás nélkül mondhatnak fel a köztisztviselőknek", "Ünnepnapra felmondólevelet kaphatnak", stb.

Ha ez még nem lenne elég, akkor fokozza a helyzetet a tegnapi hír: Orbán Viktor azt javasolja, hogy a hatvan napon túli végkielégítések és egyéb, béren felüli juttatások - mint szabadságmegváltás, titoktartási pénz - a költségvetési szférában legyenek megadóztatva 98 százalékkal.

Persze, azon köcsögök miatt, akik csak az egyes esetekben nagyon is vérlázító és mindőnket megdöbbentő végkielégítések miatt mentek el dolgozni a közszférába, azok miatt valóban nem árt egy ilyen rendelkezés. De az ilyesmi korántsem általános. A közszférában levő kisemberekre mindig is vonatkoztak a törvények, kötelességeket és jogokat is adva nekik. Őket, a dolgozó szakembereket, akik nem a körmüket reszelték egész nap, hanem igenis hasznosak voltak, megilletné a jog, hogy ha már kirúgják őket, akkor tegyék ezt méltányosan és emberhez méltóan. Végülis a köztisztviselő is ember, még ha vezetőik nem is (voltak) feltétlenül azok, de ezért a beosztottakat büntetni - na az erkölcstelen és igazságtalan.

Az a sokat látott, anno a versenyszférából lenyúlt kolléga pl., aki egyedülálló apukaként gondoskodik a lányáról, most majd a megcsonkolt felmondási idő, a megtizedelt végkielégítés és a kvázi nulla szabadságmegváltás miatt úgy kerül 54 évesen utcára, hogy nem tudja, szeptemberben miből vesz a lányának tankönyvet vagy miből fizeti a szépen megemelkedett devizás hitelét (köszönjük, Lajos!), mert hát közben eltelt 12 év, ő sem lett fiatalabb, és a versenyszférában nem kapkodnak az 50+-os korosztály után. Majd nem fizet adót, mert nem lesz miből, és majd mehet segélyért a munkaügyi központba, vagy betegszabira, vagy mit tudom én. Ebben az országban sokaknak van tapasztalata abban, hogyan kell az állam tőgyét munka nélkül fejni, de hogy a több ezernyi köztisztviselőt is erre kényszerítik, az egészen elképesztő és megalázó.

Az is sokat mond, hogy a hír hallatán hányan mentek el szabadságra, hogy mentsék, ami még menthető. Nekem pl. 52 napom van bent, mert tavaly ahányszor el akartam menni legalább egy hétre, nem engedtek el. Most meg adózhatok majd utána 98%-os kulccsal. Ki várhatja el ezek után, hogy ott üljünk bent, amikor már közvetve megmondták, hogy nem tartanak ránk igényt, csak még technikailag nem tudnak elhajtani?

A szakszervezetek persze hiába sipákolnak, tojnak a fejükre, mert eleddig hiába kecsegtettek bennünket a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. Ha az új rezsim az együttműködést a mostani cselekedetei szerint értelmezi, akkor még sok meglepetésre lehet számítani.

Kérdezik tőlem az ismerősök, ha bajunk van, akkor mi miért nem megyünk tüntetni? Hát igen, jó kérdés. Kormány ellen tüntető kormánytisztviselők... - ez finoman szólva is érdekes esemény lenne. De talán ideje lenne szert tenni valami tökösségre és kivételesen nem csak a közt, hanem kicsit saját magunkat is szolgálni. Bár kiállni a politikamentes közigazgatás mellett egyáltalán nem önös érdek.

Egy pénteken lezajlott beszélgetés az egyik új maxisztériumban:

- Maga itt a titkárságvezető?

- Igen. Miben segíthetek?

- Szükségem lenne egy vezetői szobára.

- Nem gond, megoldjuk.

- A kollégáimat is el kéne helyezni.

- Természetesen. Hány emberről van szó?

- Hatvanról.

Tanulságos "élménybeszámolót" kaptunk közigazgatási tisztviselőtől, melyet az ő engedélyével teszünk közzé. Íme:

"Régebb óta olvaslak, de vmiért csak most jutott eszembe írni neked, pedig már korábban is megtehettem volna... Fene tudja miért, de így alakult.

Nem tudom, te melyik intézményt erősíted, én az egyik új maxisztérium jogelődjénél dolgozom három éve, mezei kisegérként. Még. (bár valszeg az új struktúra szerint immár előléptettek patkánnyá.) Mérsékelt örömmel jelenthetem, hogy - mitológiai hasonlattal élve - elérkezett a Ragnarök, a midgárdi kígyó felemelkedett és szórja mérgét.

Hozzánk aránylag hamar, már hetekkel ezelőtt bejöttek az új fiúk és lányok körbenézni, és többször vissza is tértek. Mindenre mondták, ühüm és kész. Sokáig csönd, aztán nemrég jött az értesítés, hogy "szeretettel" vár néhányunkat az új vezetői kaszt. Leültünk egymással szemben, elmondták, mi a stájsz, és, hogy most nem mondanának véglegeset, hamarosan visszatérünk rá. Addig folytassuk, amit eddig is csináltunk, lett légyen az akármi. Mindenesetre nem lazsálnak, páros lábbal rugdosnak kifelé sokakat, de olyan sebességgel, hogy ívet húznak a szerencsétlenek. Valódi indok ritkán hangzott el, az okok kimerültek, az olyan eredeti megfogalmazásokban, hogy: máshogy képzeljük, mint az eddigiek; nem kívánunk a továbbiakban együttműködni; nincs meg a kellő bizalom. Persze a munkajogi aktussal megvárják az általuk benyújtott módosítások, ugyancsak általuk történő visszavonását követően, a kapcsolódó tv. javaslat megszavazását.

Egyes folyosók kiürültek, névtáblák lekerültek, a "maradék" közszolga - hamarosan kormányszolga, ha megéri - imára kulcsolja a kezét és fohászkodik, hogy ne ő legyen a következő, akivel  rituális "önkritikát" gyakoroltatnak.

Hát itt tartunk most."

Érdeklődve várjuk mások anonim beszámolóit is a pakolunk@gmail.com-ra.

- Ön mióta is kormánytisztviselő?

- Tegnap óta. Akkor kaptam meg az átnevezésemről szóló dokumentációt. De több, mint 8 éve vagyok köztisztviselő.

- Öööö, azt nem kérdeztem. Akkor tehát úgy 27 és fél órája kormánytisztviselő, igaz?

- Igen.

- Akkor a felmentési ideje ennek megfelelően 12 perc, ennek felét nem kell ledolgoznia. Ön jogosult még 3,4 Ft végkielégítésre, valamint a fennmaradó 5 másodpercnyi szabadságának megváltására, ami 1,03 Ft. Öröm volt Önnel dolgozni. További sok sikert!

- Köszönöm. További kellemes kirúgásokat!

Eltelt pár nap, de továbbra is nirvána, még mindig nem történt semmi, leszámítva pár "sajátos eseményt".

Így például azt, hogy Pakkolo nevű szerzőtársam már nincs itt, a gépét is leszerelték, viszont nem volt kinek átadni a munkáját, mert utóda még nincs. Ez csak azért kínos, mert Pakkolo igen fontos közfeladatot látott el, de helyette a nép most csak OMG-t kap.

Mi, még itt lévők, újabb utódokkal találkoztunk, akik alapból igen lenézően viselkedtek velünk, volt, aki még csak nem is köszönt, egyből utasított. Aztán mikor egyikük rájött, hogy ifjúkorunkból ismerjük egymást, egyből oldottabb lett a légkör.

Szintén érdekes percek voltak azok, mikor segítséget kértek tőlünk egy feladat megoldásához, mert nyilvánvalóan gőzük sem volt, mit is kell, hogyan is kell. Mikor túlestünk a dolgon, mondtam, hogy szeretnénk nekik is elmondani/átadni minden fontos infót, ahogy már egy másik új kollégájuknak is megtettük. Ezen nagyon megdöbbentek, és örömüket fejezték ki, hogy van erre lehetőség. Mire mondtam, hogy talán ez így normális. Majd megkérdezték, hogy szerintünk meddig leszünk még itt, hogy annak megfelelően egyeztessünk időpontot a tapasztalatátadásra. Most mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? Hogy addig, amíg be nem költöztök a szobáinkba, vagy amíg hagyják? Végül persze csak azt mondtam, hogy essünk túl rajta mihamarabb, nekik is jobb, nekünk is jobb.

Gondolom, nem tart ez az átmeneti, sehonnai állapot már sokáig, hiszen az újaknak kell a hely, kellenek a munkájukhoz gépek, telefonok, stb. Most már kinevezték az államtitkárokat is, szóval igazán elkezdődhetne már a (le)cserebere. Valaki mondhatna már valamit. De hiába kérdezzük az újakat, ők is a sötétben tapogatóznak, ha rólunk, a régiekről van szó. Szóval még mindig csak annyit tudunk, hogy amíg nincs meg a kormánytisztviselős szupertörvény, addig valszeg nem rúgnak ki senkit, legfeljebb arrébb költöztetik, ha pont az ő szobája kell.

Van amúgy olyan zóna, ahol ezen téren nem voltak szívbajosak az újak. Tegnap beszéltem egy másik, de már velünk egyesült minisztériumban dolgozó kollégával, aki elmondta, hogy őket már hétfőn sitty-sutty kipakolták a szobájukból, és most hárman vannak egy gépre egy 10 nm-es szobában, és ott ülnek kukán napi 8 órában, mert nemhogy munkát nem adnak nekik, de még hozzájuk sem szólnak, az utódaikkal sem találkoztak, azt sem tudják, kik azok.

Hát igen. Mégiscsak van olyan helyzet, amikor az ember azt várja, hogy rúgják már ki végre...

Na, bár semmi értesítést nem kaptam még, mi az új vezetés terve velem, de sokat sejtet, hogy felkeresett az utódom. Örömmel jelentem, hogy teljesen normális és nyitott volt, semmi arrogancia vagy ellenségeskedés, mindent át tudtunk beszélni, szorgosan jegyzetelt, megadtam neki a számomat arra az esetre, ha bármi kérdése lenne még a jövőben, akárhogy is alakul. Úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza és a szívügyemnek számító szakterület.

"Természetesen" a négyes fázisnak megfelelően továbbra sem tudjuk, mi lesz itt a sorsunk, de gondolom, csak szól valaki, mert a szobáink elég jó helyen vannak a házban, és biztos kell majd a hely. Nem tehetünk mást, mint ülünk és várunk: vagy feladatot kapunk vagy felmondólevelet. Az informatikusok mozgásából próbálunk következtetéseket levonni, de ők sem tudnak semmit, csak le/felszerelik, amit lehet. Nézzük, ahogy az egyik régi kollégánk immár új főnökként gondterhelten jön-megy a volt és az új irodája között, nem néz ránk, de köszön, majd siet tovább, felhős az arca, mint az ég a város fölött.

Közben az osztályunk létszáma napról napra csökken, először a főnök ment el, majd a politikai ktv-k, aztán azok, akiknek lejárt a szerződése. Más területeken komplett titkárságok ürültek ki - bár nyilván csak ideiglenesen. A kilépők örülnek, hogy végre sikerült elintézniük és leadniuk mindent, aztán körbejárnak, és kissé szomorkásan minden jót kívánnak. Az exminiszter is elbúcsúzott tőlünk (személyesen!) és megköszönte a munkákat. Azért ez jólesett.

A borús hangulathoz és a körülményekhez képest eddig tehát "egész jól megy" a kormányváltás - az OMG-dolgot leszámítva. De hát ez még csak a második nap...