Történt valami. Megkaptam az idézést. Egy bizonyos időpontban egy bizonyos irodában kell lennem. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez.

Egyik közvetlen kollégám azt kérdezte tőlem, milyen érzés?
Nos, ez az általában oly nagyon banális kérdés most mégis érdekesnek tűnik. Ritka ugyanis az olyan eset, mint az enyém, hiszen hónapjaim voltak, hogy felkészüljek erre a nevezetes pillanatra, saját kirúgásomra - sőt még most is van pár napom. A kérdésre itt a válasz - végülis ezért van ez a blog. Szóval ilyen érzés:

Először is furcsa volt, hogy az üzenet kézbesítője majdnem elsírta magát, miközben teljesítette nyomorult kötelességét. Nem jó ám rossz híreket vinni olyanoknak, akiket kedvelünk. Szóval első menetben őt próbáltuk megvigasztalni.

Aztán kicsi öröm is volt, mert nem egyedül kell a vágóhídra mennem, lesz társam is ebben a nehéz helyzetben - persze annak nem örülök, hogy ő is repül, de jobb ezt tandemben csinálni, ha már így alakult.

Eztán átmentem a többi kollégámhoz, akik nem kaptak behívót. Na, ott még érdekesebb volt a szituáció. Egyrészt szomorúak miattunk, másrészt meg ezek után főleg izgulnak, mi lesz ővelük. Mert ha mi repülünk, akkor ők miért nem? Vagy ha mégis, akkor mikor? Ismét elmondtam, hogy ne aggódjanak, majd jövök néha tüsszögni, röhögni, anyázni meg kávézni, azon kívül meg továbbra se keressenek semmi logikát az intézkedések mögött. A türelem valamit úgyis terem. Végül nem tudták eldönteni azt sem, mi a rosszabb: utcára kerülni vagy itt maradni a káoszban.

Folytatva a folyamatot: kezdhetem átgondolni, kit és hogyan értesítek a változásról. Igen kevéske maradék személyes holmim elszállításáról is gondoskodnom kell. Mindezt úgy, hogy érzékeny kollégáim, akik néha már úgy néznek rám, mint az ázott, elhagyott kiskutyák, minél kevesebbet vegyenek észre ebből.

Aztán meg foglalkozni kell magammal is, mert hogy ne vegye át az irányítást a "jaj, kirúgtak"-hangulat. Első gyors körben valszeg a "mozi-piálás-fizikai tevékenység" bűvös háromszöge fog segíteni, aztán meg majd lesz valahogy. Muszáj a veszteséget feldolgozni, az álláskeresést folytatni, kívül-belül kiegyensúlyozottnak lenni. Ez a helyzet nem tűr nyafogást és összeomlást. Erősnek, magabiztosnak és kedélyesnek kell lennem, ami azért korántsem olyan egyszerű. Ez a dolog ugyanis megvisel, akárhogy is próbálom ellazázni. 8 és fél év mindenben számít. Kitörölhetetlen, és nyomot is hagy az emberben. Ez a pár hónap lenullázódás arra volt jó, hogy a kötelékeket kicsit meglazítsam, és ne fájjon annyira itt hagyni ezt a területet. Kicsit olyan ez így, mintha a dohányzásról nem egyik pillanatról a másikra szokna le az ember, hanem fokozatosan, így az elvonási tünetek is enyhébbek. Legalábbis ebben reménykedem.

Most ennyi. Hamarosan újra jelentkezem. Addig is ajánlom olvasásra minden megasztériumi munkatársnak az alábbi tanulságos cikket.

Folyt. köv. (még...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.