Eltelt pár nap, de továbbra is nirvána, még mindig nem történt semmi, leszámítva pár "sajátos eseményt".

Így például azt, hogy Pakkolo nevű szerzőtársam már nincs itt, a gépét is leszerelték, viszont nem volt kinek átadni a munkáját, mert utóda még nincs. Ez csak azért kínos, mert Pakkolo igen fontos közfeladatot látott el, de helyette a nép most csak OMG-t kap.

Mi, még itt lévők, újabb utódokkal találkoztunk, akik alapból igen lenézően viselkedtek velünk, volt, aki még csak nem is köszönt, egyből utasított. Aztán mikor egyikük rájött, hogy ifjúkorunkból ismerjük egymást, egyből oldottabb lett a légkör.

Szintén érdekes percek voltak azok, mikor segítséget kértek tőlünk egy feladat megoldásához, mert nyilvánvalóan gőzük sem volt, mit is kell, hogyan is kell. Mikor túlestünk a dolgon, mondtam, hogy szeretnénk nekik is elmondani/átadni minden fontos infót, ahogy már egy másik új kollégájuknak is megtettük. Ezen nagyon megdöbbentek, és örömüket fejezték ki, hogy van erre lehetőség. Mire mondtam, hogy talán ez így normális. Majd megkérdezték, hogy szerintünk meddig leszünk még itt, hogy annak megfelelően egyeztessünk időpontot a tapasztalatátadásra. Most mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? Hogy addig, amíg be nem költöztök a szobáinkba, vagy amíg hagyják? Végül persze csak azt mondtam, hogy essünk túl rajta mihamarabb, nekik is jobb, nekünk is jobb.

Gondolom, nem tart ez az átmeneti, sehonnai állapot már sokáig, hiszen az újaknak kell a hely, kellenek a munkájukhoz gépek, telefonok, stb. Most már kinevezték az államtitkárokat is, szóval igazán elkezdődhetne már a (le)cserebere. Valaki mondhatna már valamit. De hiába kérdezzük az újakat, ők is a sötétben tapogatóznak, ha rólunk, a régiekről van szó. Szóval még mindig csak annyit tudunk, hogy amíg nincs meg a kormánytisztviselős szupertörvény, addig valszeg nem rúgnak ki senkit, legfeljebb arrébb költöztetik, ha pont az ő szobája kell.

Van amúgy olyan zóna, ahol ezen téren nem voltak szívbajosak az újak. Tegnap beszéltem egy másik, de már velünk egyesült minisztériumban dolgozó kollégával, aki elmondta, hogy őket már hétfőn sitty-sutty kipakolták a szobájukból, és most hárman vannak egy gépre egy 10 nm-es szobában, és ott ülnek kukán napi 8 órában, mert nemhogy munkát nem adnak nekik, de még hozzájuk sem szólnak, az utódaikkal sem találkoztak, azt sem tudják, kik azok.

Hát igen. Mégiscsak van olyan helyzet, amikor az ember azt várja, hogy rúgják már ki végre...

A bejegyzés trackback címe:

https://pakolunk.blog.hu/api/trackback/id/tr832052763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Anina81 · http://hogymondjak.blog.hu 2010.06.03. 14:17:09

Ez annyira csodálatosan abszurd! Tényleg egy életre szóló élmény (mégha nem is a legkellemesebb).

Ha ennek a cécónak vége és megmelegedtetek a (remélhetőleg mielőbb elnyert) új helyetken, nem terveztek coming-outot? (csak kérdem...)
süti beállítások módosítása