Elöljáróban, a tények kedvéért: én az a fajta köztisztviselő voltam, akinek jobb híján egyszer felajánlották a politiai tanácsadói státuszt, és mivel nem volt jobb, el is fogadtam, hosszú évek szerződés-hosszabbítgatásai után. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ugyanúgy végeztem tovább a munkám, ugyanabban a munkakörben (ami természetesen se nem politikai, se nem tanácsadói nem volt), de azzal a kitétellel, hogy a miniszter mandátumával együtt jár le a szerződésem.

Az úgy kezdődött, hogy mikor már tudtuk, mikor fog lejárni a szerződésem (értsd: akkor már egy hete bejelentették, hogy május 29-én teszik le az esküt az új kormány tagjai), elkezdtem körbeérdeklődni, hogy nem kéne-e a kilépést elindítani, vagy ilyesmi, mivel már csak 4 munkanap van addig.

A környezetemben nem nagyon tudtak pontos infókat adni, így kétfelé indultam el. Egyrészt felhívtam a mindenben illetékes KSZF-et, akiktől hetekkel korábban kaptam már egy listát, hogy mi van a nevemen, hogy segítsenek már, mit kell tennem, és nekem kell-e tennem egyáltalán valamit. Válaszul mondták, hogy persze, itt és itt töltsek le egy kilépő nyilatkozatot, és azzal kezdjek el sétálgatni. Remek, gondoltam, akkor el is indulok, nincs sok időm.

Ezzel párhuzamosan persze a másik forrást is izzítottam, és bevallom, bennük egy picit azért jobban bíztam: a minisztérium humánpolitikai főosztályát kerestem meg. Egy cseppet már izgatott voltam, amikor közölték, hogy én ne töltögessek le semmit, mert a kilépőt ők adják nekem, kitöltve a nevemmel és adataimmal, csak várjak, mert ezt akkor szokták csak odaadni, amikor már lehet tudni a kilépés napját. Mondtam, hogy ezt már egy hete lehet tudni, és én ugyan várnék, de ezek bizony leteszik az esküt 5 nap múlva, akármennyit várok. Miután ezt többen felvetettük, délután meg is kaptuk a kilépőnket. Hurrá.

Nézegetem a papírt, amit más néven sétálópapírnak is neveznek, mivel –munkahelytől függően- sok különböző helyen kell aláíratni, hogy nem tartozol semmivel. Egy szervezetileg és épületileg is nagy munkahelyen rengeten olyan feltételezett tartozásod lehet, amiről kilépésed napjáig nem is tudtál, hogy lehetne. Ezért aztán kissé bután néztem a papíromat, hogy ok, látom, hogy mind a húsz helyen alá kell íratni, de honnan találjam ki, hogy kivel és hol?? Egy újabb bökkenő, amire nem számítottam. Leülök az egyik kedves hr-es lánnyal, mondom neki, hogy igazán nagy segítség lenne, ha odaírná, melyik aláírást hol szerezhetem meg. Kérdezi, miért, nincs ott? Hrrrrrrr….

Közben kiderült, hogy két kilépőpapírt kell kitöltenem, egy az, amit most kaptam, és a másik a KSZF-es, amit le kell tölteni. Végre tisztázódott ez is, örülünk.

 

Elindulok valahonnan, gondoltam, az egyértelműtől, aztán csak lesz valami. Megyek a pénztárba, mivel tudtam, hogy ott nincs tartozásom. Nagyszerű, mondja kedvesen a kollegina, csak az a baj, hogy ő aztán végképp nem írhat alá semmit, csak ha már a KSZF-nél is rámondták az áment, és mindent leadtam, egyszóval ő a végállomás. Kérdezem, hogy akkor ezzel jöjjek vissza? és lobogtatom a frissen letöltött és kinyomtatott KSZF-es kilépőmet. Nem, mondja, ezt ő nem ismeri, neki majd valami másik KSZF-es papír kell. Rendben, mondom, nem pánikolok, ez is biztos egy felkészítő a „kinti” életre.

Sorra rohangálok a devizapénztár, a lakáshiteltörlesztés, a tanulmányi kölcsön, az üdülési csekk és a VIP sohanemhallott valamilyen szolgáltatás között, amiket mind rendre aláírnak, nagyon kedvesek és segítőkészek – mire megtalálja őket az ember. Az egyik irodában egy segítőkész, sokat látott idősebb hölgy elmondja nekem, amikor látja, hogy a KSZF-es papírom még üres, hogy azt nekem kell a gépemen kitölteni, semmiképp sem kézzel, mert azt elektronikusan kell majd továbbítanom a nemtomkinek. Biztos ez? –kérdem, mert eddig ezt speciel senki nem említette. A mindentudó biztosságával néz rám, hogy higgyem el, nemrég szerelt le valaki, onnan tudja, és ő csak segíteni akar. Nem kétlem. Később természetesen kiderül, szó sincs ilyesmiről.

A rohangálás közben rendre összefutok más kollégákkal, és tapasztalatot cserélünk, amivel én állok jobban, abban segítek: többnyire az aláírás helyszíne a legnagyobb segítség. Újra és újra visszakerülök a humánra, ott is sok mindent kell aláíratni, kb az ötödik alkalommal már komolyan elpanaszolom, hogy mennyivel egyszerűbben menne minden, ha tájékoztattak volna minket a tennivalókról és azok sorrendjéről. Hümmögnek. Olyan érzésem van, mintha nem készültek volna a kilépésekre. Kedvem lett volna rájuk kiáltani: meglepetés!!

 

Aláírattam az egyszerűbbeket, most jön a bonyolultabb. Az eszközök. Már korábban elintéztem, hogy a hét éve használt mobilszámomat vihessem magammal, ez egész flottul működik, a T-s ember bemegy a KSZF-hez, és ott futószalagon aláírják a szerződéseket. Igaz, hogy cégre átíratni és/vagy másik szolgáltatóhoz ne akarjam vinni, mert az bonyolultabb, mint maga a KSZF, de sebaj, nevemre veszem a kicsit, éljen éljen. Időközben úgy döntöttem, magát az immár 7 éves készülékemet is megvenném, mert semmi kedvem most még azzal szórakozni, hogy kimentsem az adatokat. A Gazdálkodási osztályon intézhetem is, a nulla forintra becsült készüléket némi alkudozás után megvehetem 2000 forintért, erről írjak feljegyzést. Később megtudom, mennyire jól jártam azzal, hogy annak idején a KSZF nem vette leltárba a telefonomat, és így most a minisztériumtól kell megvennem, mivel egy szegény nyugdíjba vonuló hölgyet úgy megvágták több mint 10 ezer forintra egy szar, 10 éves készülékért, hogy tanítani lehetne. Telefon rendben, leltároztam hangosan az egyik irodában. A SIM kártyát is intéztem? kérdezi egy végre hozzáértő kolléga. Mondom, hogy igen, már átírattam a nevemre, június 1-től úgy is lesz, a készüléket pedig megveszem, ezt most intézem. Nem, nem, ez nem elég, igaz, hogy a számot és az előfizetést a KSZF-nél kell intézni, de maga a SIM kártya, fizikai valójában, szintén a minisztérium tulajdona. Elképedve veszem tudomásul, hogy a telefonomat 3 felé kell intéznem, mire végre sikerül elintézni.

Jöhet a laptop. Azon már nem is lepődök meg, hogy a mobilinternet usb stickjét a KSZF-re kell leadni, magát a laptopot pedig a házi informatikára. Ha még nem említettem volna, a KSZF egy másik épületben van. Sebaj, finisben vagyok, a KSZF is aláírta végre az ő kilépőjüket, miszerint nincs eszköztartozásom.

Viszem boldogam az aláírt papírt a humánra, amit az ottani kollegina még aláír, majd elviszi a házban a KSZF-es kapcsolattartónak, aki továbbítja a központba. Izgi.

 

Eddigre végre összeállt a kép a fejemben: miután minden olyat aláírattam, amit lehetett, visszavittem, amit kellett, az utolsó nap majd elviszik a gépemet is előlem, valamint az asztali telefonomat, mert ezeket visszaviszik a raktárba és újraosztják majd. Amikor elviszik a gépet, azt innen lejelentik a központba, majd ismét át kell mennem a KSZF-be, ahol ennek nyomán megkapom a végleges KSZF-es papíromat, amivel végre mehetek a pénztárba, ahol az eredeti kilépőpapíromon is megszerzem az utolsó aláírást. Mindezt úgy kell terveznem, hogy még dolgozni akarok, búcsú kör e-maileket írni, átmenni, visszajönni, de mivel péntek van, a hivatali idő 2-ig tart, a pénztár pedig délben bezár.

Kezdem lehetetlennek érezni a feladatot, hogy időben leszereljek.

 

A kilépőre nekem kellett ráírnom az utolsó munkanapom dátumát. Mivel a szerződésem lejárta szombatra esik (ugyebár akkor tett esküt az új kormány), nem voltam biztos benne, hogy pénteket kell-e írnom, és erre nézve (se) nem kaptam hivatalos választ, de a folyosói megbeszélésekből és a józan észből következtetve a péntekre szavaztam. De mi van akkor, ha én hétfőt írok? Ki nézi azt? És akkor esetleg hétfőn még be tudnék lépni a postafiókomba, hátha néhány okos oda válaszolt a búcsú e-mailemre? Sose derül már ki, de komolyan érdekelt volna.

 

Péntek délelőtt már tudom, hogy nem fog sikerülni időben leszerelni, de addigra már azt is tudom, hogy nem történik semmi, ha az utolsó aláírásokat hétfőn gyűjtöm be, és akkor adom le a kilépőpapírokat, feltéve, hogy pénteken mindennel elszámoltam, leadtam, elvittek.

Az utolsó pillanatig ragaszkodtam a gépemhez, így amikor elviszik, már csak arra marad időm, hogy átmenjek a KSZF-be, és megkapjam a végső papírt. Kicsit várni kell, addig a sorstársakkal tapasztalatot cserélünk, mindenkinek hasonló élményei vannak. A legviccesebb epizód, amikor a Végső Aláíró azon bosszankodik, hogy a KSZF-es kilépőpapírunkra miért írta rá a pár szobával arrébb lévő kollégája aznap délelőtt, hogy nincs eszköztartozásunk, amikor erre neki nem lenne jogosultsága. WTF?? Ha nem írja rá, mi sem lehetnénk most itt, sőt, addig azt hittük, hogy ha leadjuk, ami a nevünkön van, és más semmi nincs az általuk vezetett leltári eszközlistánkon, akkor nyugodtan ráírhatja az a valaki a KSZF-nél, hogy nincs eszköztartozásunk. Ezek szerint ez nem így működik, de ebbe már beletörődtünk – a KSZF ezek szerint nem csak kívülről tűnik kaotikusnak, túlbürokratizáltnak és feleslegesnek, belülről is ilyen érzés lehet.

Kis várakozás után megkapjuk a hőn áhított papírt, amire a következő van írva, nem szó szerint idézve: „jelenlegi tudomásunk szerint nincs tartozása”. Ujjé, ez aztán a jó hír, még ennyi hercehurca után is képesek ilyen talányosan fogalmazni – csak nem arra gondolnak, hogy kilépésem után találnak valamit, amit jól rámsózhatnak?? Elképzelni sem tudom, hogy annyi év szorgos leltározása után még bármi kiderülhet…

 

Péntek 2 óra, már nem megyek vissza a minisztériumba leadni a papírokat, biztosra megyek, hétfőre hagyom.

Vendégkártyával immár, hétfőn leadom végre a papírokat, ahol közlik, hogy egy hónap múlva fogom megkapni a pénzügyi elszámolást és minden egyéb papírt, amit ilyenkor oda kell adniuk, mivel a bérszámfejtés valahol vidéken zajlik, oda el kell juttatni a papírkat, számolás, fejtés, vissza, adminisztráió, stb. Ezt szemrebbenés nélkül állom, szinte örülök, hogy nem lepnek el mindenféle ostoba papírokkal, amiből tudnám, mennyi pénz jár nekem (szabadságmegváltás, pl), és amire mondjuk szükségem lenne egy új munkahelyen avagy a munkaügyi központban. Sebaj, ott is biztos ugyanolyan türelmesek lesznek velem, mint én a hivatallal, hiszen ők is ismerik a játékszabályokat.

 

A lényeg, hogy sikerült leszerelnem. Utólag visszagondolva, lehet, hogy direkt alakítják így: a végére komolyan azt éreztem, hogy megküzdöttem azért, hogy elhagyjam régi munkahelyemet.

Csak azokat sajnálom, akik nem önszántukból fogják végigjárni ezt a kálváriát, és nem feltétlenül csupa régi ismerős arc között. Azokról a szánakozó tekintetekről nem is beszélve, amik végigkísérik egy sétálópapír útját.   

 

Kedves kirúgás előtt álló közisztviselők, csak annyit tudok a bíztatásotokra mondani, hogy remélem a végére Ti is úgy fogjátok érezni: csak el innen!  

Egyeben viszont biztos vagyok: a közeljövőbeni kirúgások és a tömeges leszerelések nem fogják váratlanul érni az apparátust. Így aztán csak remélni tudjuk, hogy felkészületlenül se.