Először is közölnöm kell, hogy a mostani bejegyzést az öreg szembeszomszéddal együtt elfogyasztott ágyas szilvapálinkák egész sora után írom. Mindez a mai nap után különösen jól jött, mert mostanában folyamatosan érnek a nyomasztó munkahelyi élmények.

Először is hétfőn megkaptam a kormánytisztviselői ki/átnevezésemről szóló papírt. Mindez csupán puszta formalitás volt, és még örülhettem, hogy nem egy vastag borítékban jött (együtt a felmondási levéllel), hanem a szokásos fizetési értesítőhöz gémkapcsozva. Benne leírták, hogy sem a besorolásom, sem más nem változik, szóval igazából csak annyit jelent, hogy mostantól tudomásul vettem, hogy bármikor felmondhatnak nekem. Persze a kifejezés mögött álló sajátos eszmeiséget még hosszasan lehetne ragozni...

Aztán jöttek az újabb infók, hogy olyan területek vezetőit faggatják a velünk kapcsolatos szándékukról, akikhez korábban sem volt, és most sincs semmi közünk, ergó továbbra sincs senkinek semmi gőze arról, kihez tartozunk, kik vagyunk, mit kéne velünk kezdeni. Az egyik kabinetfőnök (mert ebből is aztán annyi lett, hogy húúúú), azt mondta, hogy "hét-tíz napon belül már történni fog valami". Hát jó, csak tényleg már.

Tegnap bejött hozzánk egy csávó az egyik nővel, akit már a korábban általunk végzett melóra vettek fel, hogy felmérjék, mégis kik ülnek a szobáinkban, és mivel is fogalkoznak. Vicces volt, mert pár napja tőlük jött már hozzánk ebből a célból valaki. De most mégis más volt a helyzet, mert kiderült, hogy őket bizonyos szempontból velünk egy helyre sorolják, és semmiképpen nem oda, ahová tartoznak, így a központban meg is kapták a fejmosást, hogy minek rinyálnaka rengeteg meló miatt, mikor tök sokan vannak. Szegény nőci nagyon meglepődött, mikor elmagyaráztam neki, hogyan lehetséges mindez, pár perc múlva meg már vörösödött a feje. Nyilván szar lehet neki bizonygatni, hogy igazából csak hárman vannak (újak) és nem nyolcan (a régiekkel együtt), ahogy az adminisztráció írja. A pasi meg arról faggatott naivan, hová helyeznek át minket, mi lesz velünk? Mondtam neki, hogy három hónapja senki nem szól hozzánk, feladatot ha kérünk sem kapunk, néha ugyan jól jön tőlünk a segítség, de amúgy csend és hullaszag. Itt ülnek három hónapja és várnak? - kérdezte. Igen - mondtam, mert tudtam jobbat, és ez is az igazság.

Mi történt még? Ja, hát a kedvencem. A kettes számú utódomnak kellett olyan szakmai dolgokat elmagyaráznom, amit szakirányú képzésekben az alapvetések között tanítanak. Ez egy értelmes ember, így hát nem gondolhattam másra, minthogy sem ilyen végzettséggel nem rendelkezik, sem a szakmában nem ténykedett még öt percet sem. Azért ez szép. Megfelelő embert a megfelelő feladatra. De hát van idő, majd beletanul, mint belvárosi ember a kapálásba.

De ma is több keserédes élmény ért. Egy régi, jó kollégát megkértem egy igen egyszerű, neki semmibe sem kerülő, sőt inkább elismerést jelentő szívességre, mire azzal hajtott el engem, hogy jaj, még beszéljünk erről, mert hát a minisztériumból is lesznek az eseményen, és ha a diákjaimmal megyek oda tanulási céllal, jaj, ki tudja, hogy mit szólnak, meg hát ez amúgy is egy olyan rendezvény, ami nyilvános ugyan, de mégis zártkörű. Aha, világos.

És szintén ma bonyolítottam több olyan beszélgetést, amelyben a hívók döbbenetüket fejezték ki, hogy egyrészt még itt vagyok, másrészt meg hogy fogalmam sincs, mi lesz, harmadrészt, mert senki más sem mond nekem/nekünk semmit immár több mint három hónapja. Volt aki javasolta, hol próbálkozzam, mert egyes részlegeken durva emberhiány van, és szükség volna megfelelő nyelvtudással bíró, kellően tapasztalt és kvalifikált ktv-kre, de csak óvatosan, nehogy kiderüljön, kitől tudom a dolgot.

Kezdek kiakadni. Sok ez azért a nirvánából, a senki földjéből. Nem várom, hogy kirúgjanak, ugyanakkor azt is érzem, hogy ilyen légkörben a régi munkakörömben képtelen lennék dolgozni, de nem is akarják. Szeretnék újra hasznos lenni és tevékeny, szolgálni a közt, de senki nem tesz értem/értünk egy lépést sem, akihez meg én fordulok, az lesüti a szemét. Sosem voltam még persona non grata. Nem szolgáltam rá erre. Tettem a dolgom négy kormány alatt, nem is akárhogy. Nem politizáltam, csak a munkámat végeztem.

Most már úgy látszik, tényleg végeztem.

A bejegyzés trackback címe:

https://pakolunk.blog.hu/api/trackback/id/tr982281073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

katamarán 2010.09.10. 20:22:12

Egyszerűen nem találok szavakat erre az egészre.... Nagyon sajnálom és együttérzek!

Ramsas Samuilovich Perepiteinikov 2010.09.15. 16:15:03

Hétvégén viszont lesz a nagy közigazgatási állásbörze. Még a választás előtt elhúzzák a mézesmadzagot megint az egyetemisták előtt...

Porhintés, PR-kormányzás. Horthy-rendszer 2.0

Schenkhy 2010.09.28. 22:12:44

Várom az újabb beírásodat, mert olyan, mintha én írnám. A baj csak az, hogy nekem már fizikai tüneteket okoz ez a helyzet. Ezt egész egyszerűen nem lehet idegekkel bírni. Megértem már több váltást is, volt egy-két hónap átmenet mindig, és szerencsére még eddig további egy-két hónap alatt be tudtam bizonyítani, hogy szakember vagyok és nem politikai akármi. Most viszont lassan fél év telik el, dolgozom amit lehet, de a feletteseimnek fogalmuk nincs arról, hogy létezem, ki vagyok és én sem ismerem a főnökeimet. Rémálom.