Na, ez egy érdekes hét volt.

Ma például négyen kérdezték meg tőlem, hogy nálunk mi újság - természetesen mindenkit egyértelműen az izgatott, hogy telnek a napjaink a Nagy Kivégzés előtt. Persze mondtam, amit elégségesnek gondoltam, húzogattam a vállam, mint kirúgás előtt álló jó ktv-hez illik, s közben azért megtudtam, hogy máshol sem telik jobban az idő.

Magyarán mindenki próbálja végezni a dolgát, dolgozni a hosszú távú projekteken, készülni az évente zajló eseményekre, satöbbi, és közben mindenki próbál megtudni valamit. Bármit. De hát itt - mint azt a korábbi posztokban is ragoztuk már - semmit sem lehet tudni.

Eljött hát a tanácstalanság fázisa. Senki sem tud semmit. Emiatt senki nem dönt el szinte semmit. Így aztán senki nem költ semmire. Na, persze nincs is pénz, amit el lehetne költeni - egyrészt amúgy sem, másrészt meg a moratórium miatt. Ha még véletlenül mégis volna, akkor - bármilyen értelmes célra is menne - nem írja alá senki a kötvállt. Már senki sem vállalja a felelősséget. Emiatt nem haladnak az ügyek. Nem történik semmi érdemi. De azért mindenki úgy csinál, mintha veszettül dolgozna.

Nem csoda, hogy olyan érdekes minden új információmorzsa. "Hú, őt kimenekítették, na persze!" "Basszus, ha június előtt küldenek el, akkor pont nem leszek jogosult a három hónap végkielégítésre..." "Szerintem azért a főosztályvezető-helyettesek közül nem fogják mindet kirúgni." 

Az ember hallgatja ezeket, megválaszolja az érdeklődő kérdéseket, és közben tudja, hogy az empatikusnak tűnő faggatózás mögött ügyesen leplezett aggodalom áll. De a kérdező igazából nem értünk aggódik, hanem saját magáért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.